1. fejezet: I die a little

Sziasztok!

Meghoztam az első fejezetet, mint láthatjátok! Köszönöm a több, mint 250 megtekintést, mert nekem az is sokat jelent! És persze a két rendszeres olvasót is!

A címet nem tudom ki, hogyan értelmezi, de nem kell rosszra számítani!

És ami a fiúkat illeti, még nincsen sok szerepük ebbe a fejezetbe, de a következőben lesz!

Holnap elutazom, és nem tudom, hogy lesz-e net a közelben, így nem hiszem, hogy 30-ig bármit tudnék csinálni (cserélni, kommentekre válaszolni, új részt hozni), de azért remélem hogy rákattintotok legalább az egyik kis rubrikára a bejegyzés végén! :)

Remélem tetszik! Jó olvasást,

MissMe

- Victoria! 10 perc múlva indul a repülő! – hallom távolból a menedzserem hangját, miközben ébredezek, és kinyitom a szememet. De tudom, hogy rosszul tettem, mert a villany felkapcsolódik, és a szememet összehúzom a hirtelen világostól. Már tervezem, hogy a párnámat a fejemre teszem, hátha újra el bírok aludni, mikor leesik, van értelme türelmetlenségének. Mintha rosszat álmodtam volna az imént, úgy ülök fel az ágyamon hirtelen. Ránézek az órámra: mindjárt kilenc! Este kilenc, ilyenkor igazán hagyhatnának aludni!

- De hisz holnap reggel megyünk, nem? - kérdezem meg tőle, mert nem világos. Úgy volt, hogy kedden reggel indulunk, de most még csak hétfő este van! Talán két órája van, hogy elhagytam az edzőterem épületét.

- Felhívtam a repteret, hogy két repülőjegyet tegyenek félre kora reggeli járatra, de kiderült, hogy nem megy akkor, amikorra én szántam volna, úgyhogy... - hadarja el egy szuszra, és én várok, hogy folytassa. Látszik rajta, hogy ideges és türelmetlen. Rátekint a karórájára – már kevesebb, mint kilenc perc, úgyhogy nyomás az autóba! - tárja ki a szobám ajtaját, és én már ráveszem magamat, hogy felálljak. Lehet, hogy egy átlagos napomon én is úgy viselkednék, mint ő, de most sem átlagos, sem fáradságmentes napom nem volt.

- De a... - kezdtem el, de a folytatásra már nem volt időm, mert a karomon fogva kirángat a szobámból, és ő folytatja helyettem:

- A bőröndödet beraktam az autóba, minden van benne... ruha, könyv, válltáska, telefon... - mondja, miközben megyünk a nappalinktól az előszobáig, gyors léptekkel. A hallban ott van anyu, kezében a kabátommal, melyet rögtön rám rak, mikor észrevesz. Az átöltözéssel nem kellett bajlódnom, mert úgy estem be az ágyba, ahogyan fölöltöztem a munkám után. Charlotte elindul kifelé, én pedig gyorsan puszit nyomok anya arcára, aki még egy ölelést is ad nekem. Próbálom viszonozni, és meg is tudom érteni, hogy hiányozni fogok neki, de túlságosan is szorít az idő, így kénytelen vagyok öleléséből kiválni.

- Este hívj! - kiáltja anya, én pedig az ajtóbók hátranézve integetek neki. Hirtelen jött ez a rohanás, de a fáradságomnak már nyoma sem volt. A sálamat igazgatva lesétáltam a bejárat előtti lépcsőn, és az autóba ültem. Charlotte szinte kilőtt...

Egy nagy sóhaj jön ki a számon, mikor leülök a bőrönddel a kezemben a repülőn. Látom, hogy a menedzserem is hasonlóan tesz. Mindketten szaporábban vesszük a lélegzetünket, majd egymásra nézünk, és elnevetem magamat. A menedzserem még hangosabban teszi, de mikor egy repülőn dolgozó asszony jön oda hozzánk, Charlotte és én is elhalkulunk.

- Üdvözöljük kedves utasainkat! Kiszolgálhatok esetleg valamit? - kérdezi, miközben egy lapot ad oda, melyen feltételezem, hogy a kínálat van rajta - és igazam is lett. A mellettem ülő lánnyal összenézünk, majd úgy döntünk, hogy veszünk valamit. Charlotte hamar választ gyümölcssalátát és ásványvizet, míg én kicsit nehézkesebben tudtam dönteni a nagy választék miatt.

- Én csak forrócsokoládét kérek tejszínhabbal – döntöttem e mellett, ami most jó esne, mert ma is elég csípős idő van. Azt mondják, nem sokára leeshet az első hó. Az, hogy ez Londonra igaz-e vagy sem, azt nem tudom. Mindenesetre annyit tudok, hogy már most hiányzik Amerika – pedig még biztosan a kontinens fölött vagyunk. Úgy érzem, egy kicsit meghalok. Mert a szívem egy része mindig is itt fog maradni, ha esetleg máshová is költöznék.

A felszolgáló elmondja, hogy körülbelül 10 perc múlva érkezik meg a rendelés, és elmegy. Charlotte kiveszi a két lába közé tett bőröndjéből a fülhallgatóját, és állítani kezd rajta valamit. Miután feltételezhetően végzett az állítgatással, odanyújtsa nekem:

- Meg akarod hallgatni, hogy a One Direction-nek melyik számát kell koreografálnod? - kérdezi, és a felém nyújtott fülhallgató füleseit elveszem, és a füleimbe rakom.

A dallam egyből magával ragad, és lehunyom a szememet. Elképzelem, hogy mit is lehet ebből kihozni. Hogy az öt srác táncol, mindegyik egy lánnyal. Nem tudom, hogy melyik vagyok én, vagy egyáltalán vagyok-e én valamelyik, de a minél jobban felgyorsul a szám, annál jobban magával ragad. És a számnak vége van, és egy másik szám követi, ami felriaszt az álmomból. Mert elaludtam.

Pedig olyan valós volt...

- Hogy tetszik? - kérdezi meg Charlotte, és tudom, hogy észrevette, mit műveltem az előbb. Táncolni? A One Direction? Nem igazán tudom elképzelni, hogy ők akár egy szám erejéig, de tudnának lassúzni – mert bizony azt kéne.

- Nem rossz – nyögöm ki végül, mire barátnőm felvont szemöldökkel néz rám. Nézése azt jelzi, hogy vár valamire – Jól van! Jó a hangjuk – ismerem be, és a barátnőm leszáll végre a témáról. Hamarabb, mint hittem, de ezt nem bántam.

Nem vagyok az a típus, aki képes tizenöt órán keresztül egy helyben maradni. A munkám a táncolás, így ezt nem engedhetné meg magamnak, de mivel repülőn ülök, így megtehetem. Ráadásul a helyben ülés se hiszem, hogy sokáig zavarni tud, mert az előbbiből ítélve, bármikor el bírok aludni.

- Elmondanád mi lesz a program? - kérdezem tőle, mert pár órával ezelőtt biztosan rosszabbul festettem. Végigmér, és azon gondolkodik elmondja-e. Kutatni kezd a nadrágzsebében, aztán kiveszi onnan a telefonját. Valamit ügyköd rajta, aztán elkezdi mesélni nekem, mire én felé fordulok.

- Holnap megismerkedsz a One Direction nevezetű bandával, megbeszélitek, hogy mikorra akarják a próbákat. Viszont azt is mond meg nekik, hogy reggel 8 órától 10-ig koncertre próbálsz, úgyhogy semmiképp se, akkora beszéljétek meg. Déltől 1-ig ebédszünet, és akár utána 7-ig próbálhattok – mondja el nekem a holnapi teendőimet a menedzserem. Pötyög valamit a mobilján, majd hosszas gondolkozás után ezt mondja – inkább átküldöm neked, és mindig megnézheted az aznapi teendőidet – felel logikusan, mire rájött, hogy hosszas lenne ezt a két hetet elmesélnie nekem. Egyetértően én is csak bólogatni tudok neki. Nem mondom azt, hogy egy nap sok minden történik velem, mert nem. Mert lényegében ennyit csinálok: táncolok, táncolok, táncolok. Viszont annál inkább fárasztó is egyben ez a munka. Hisz egy koncerten egy baki, és már lőttek az egésznek. Nincs idő lassúzásra, pihenésre, mindent pontosan kell csinálni, és figyelni kell. Táncosoknak sem könnyű, de nekem – talán mondhatom azt, hogy – a legnehezebb, mert én vagyok a koreográfus.

- Tudsz valamit a One Direction-ről? - kérdezi meg Charlotte, én pedig csak most veszem észre, hogy csukva van a szemem.

- Nem igazán

- Ha akarod elmondhatom

- Inkább holnap – felelem, de már el is nyom az álom világa.

Arra ébredek, hogy a mellettem ülő lány beszélget valakivel. Résnyire a szememet azt látom, hogy éppen egy bögrét nyújtanak Charlotte-nak. Mikor megszokom a világosat, már kimerem nyitni a szemem.

- Jó reggelt! Hozhatok esetleg valamit? - kérdezi a nő egy kicsit félénken, amit meg tudok érteni, hisz van, aki morcosabb mikor reggel felkel. Viszont én nem tartozom azok közé.

- Kávé jól esne – mondom, mire a nő el is megy.

Mire a tekintetem a bal oldalra siklik, addigra a menedzserem már a kis tükrében nézi magát. A pohár – amit letett az előttünk lévő szék háttámlájának kiegészítőjére – tartalma már félig üres volt. Kérdőn rátekintettem, és egy idő után neki is feltűnt, hogy nézem. Felém fordul, és ezt mondja:

- Nem mehetek Londonba úgy, hogy szörnyetegnek nézek ki – válaszol fel nem tett kérdésemnek. Sohasem nézett ki szörnyen kora reggel sem, csak a tükröktől nehéz elválasztani. Már azt tudnám csak furcsállni, ha nem látnám egy nap tükör előtt nézegetni magát. Viszont a pozitíva ennek a dolognak, hogy nincs eltelve magától.

- Nem ártana neked sem egy kis smink, mert...– mondja őszintén, és folytatná, de a hangszóróból azt mondják, hogy pár perc és a gépezet megkezdi a leszállást. Ennyit nem aludhattam! És szerintem Charlotte is ezt szerette volna mondani, így én váltom fel:

- Oké, dobj egy keveset rám – kérem meg a lányt, és ő már rögtön el is kezdi a munkálatokat rajtam. Egy kis idő múlva elém teszi a tükröt, és megnézem benne magamat. Nem nézek ki cseppet sem álmosnak.

Miután a repülő földet ért, a bőröndömet és a válltáskámat megfogva elindultam a kijárat felé – vagy legalábbis amerre a tömeg ment.

Azt hittem végtelenségig várhatok, mire kijutok a repülőből. De aztán az a pillanat is megvolt, hogy szilárd talajt ért a lábam. Charlotte és én egymás mellett mentünk, húzva magunk után a bőröndünket. Miután mindenki szétszéledt, öt emberen megakadt a szemem.

A One Direction minket várna?