2. fejezet: Watch your eyes

Sziasztok!

Nagyon-nagyon gyors leszek, mert a net hol van, hol nincs :S De azért szerencsére a kommentekre tudtam válaszolni, köszönöm szépen azokat! És persze a 8 db 5-ös értékelést, és az 500-nál is több megtekintést is köszönöm!

Tényleg csak ennyit szerettem volna, jó olvasást!

MissMe

Mikor megbizonyosodott, hogy az a bizonyos öt srác a One Direction, és az is, hogy minket várnak, lassan elindultam feléjük. Mindegyikük hol Charlotte-ra, hol rám tekintettek, miközben a tucatlépésnyi távolság minél kevesebb lett. Megleptek, hogy itt vannak, mert bevallom: egy cseppet sem hittem, hogy itt lesznek.

Újságokban, zenei csatornákon és interneten is találkoztam az arcukkal, de különösebben nem raktároztam el az emlékezetemben őket. Ami ahhoz vezetett, hogy még csak nem is tudtam volna felidézni, hogy hogyan is néznek ki.

Amikor odaértünk a fiúkhoz, egy idősebb férfi is megállt mellettünk. A korok megállapításában sosem voltam éppen a legjobb, de az ősz haja igenis azt mutatta, hogy letöltötte már fél életévét.

- Srácok, mit kerestek nyilvános helyen? - kérdezi tőlük kioktatva őket, mint amikor az igazgató megtalál bezárás után diákot az iskola udvarán. Egy kis fáziskéséssel esett le, hogy ő a One Direction menedzsere. Nem volt nehéz kitalálni, mivel Charlotte azt mondta, hogy ő jönne értünk. De nem csak ő jött, hanem a One Direction is.

- Gondoltuk, köszöntjük Londonban a rendezőnket – szólal meg az egyik tagja a bandának. Nevüket nem tudom, így nehezen tudok a csíkos pólóhoz bármilyen nevet is kötnöm. A menedzser méregette a fiúkat, de ők csak a fel-nem-tett kérdésre szerették volna megtudni a választ. Egy sóhaj szökött ki a száján, majd felénk fordult. Tekintetéből ki lehetett olvasni, mint gondol magában: tinédzserek.

- Én vagyok a fiúk menedzsere, Will Bloomfield – nézett ránk a férfi felváltva. Van egy olyan érzésem, hogy nem tudja igazán ki a menedzser és ki a rendező.

- Ő itt Liam – mutatta be a tőlem legmesszebb lévő srácot Mr. Bloomfield. Nem lesz könnyű megjegyezni a nevüket elsőnek, de igyekszem valamennyire a fejemben tartani ezentúl – Niall, Zayn, Harry és Louis – ahogy néztem a nevük hallatára rájuk, úgy biccentettek felénk egy amolyan köszöntés félét. A menedzser úgy tűnt, mintha befejezte volna a rövid bemutatkozást, de aztán mégis szóra nyitotta a száját:

- Azt mondták, hogy a többit hagyjam rájuk – némelyik srác bólogatott, volt amelyik rámosolygott ezen.

Mr. Bloomfield rám emelte a tekintetét, mely abból állt, hogy vár valamire. Mivel számítottam arra, hogy majd egy kis ismertetőt kell majd mondanunk, így megkértem Charlotte-ot, hogy készüljön erre. A mellettem álló lányra néztem, aki már úgy tűnt, hogy felkészült rá. De mielőtt akárcsak egy szót is mondott volna, kecses mozdulattal a válla mögé dobta a haját – és csak utána kezdett bele a beszédbe:

- Én Charlotte vagyok, a menedzser. Engem zaklathattok, ha a rendezőtök programjáról van szó. Ő pedig Victoria, és vele még a mai nap meg kéne beszélni, hogy mi, hogyan legyen – a fiúk úgy hallgattak minden egyes szavára, mintha ő lenne a bolygó legnagyobb sztárja. Pedig Charlotte nem sztár, a fiúk pedig azok – nem is kicsit. A barátnőm gyorsan hozzáfűzött valamit – De az ráér...

- Fiúk, ti is kíváncsiak vagytok, hol gyakoroltok majd? - kérdezi meg a menedzserük tőlük, és látszik rajta, hogy ez az ötlet hirtelen jutott az eszébe. A fiúk szinte gondolkodási idő nélkül rábólogattak.

Mr. Bloomfield összeteszi a kezét, és azon gondolkodik, hogy mitévő legyen. Megkérdezi tőlünk, és a fiúktól egyaránt:

- Hogy szeretnétek menni? - néz hol a bandára, hol ránk. Én csak megvonom a vállamat, jelezve, hogy nekem mindegy. Legközelebb Liam szólal meg, és az ő nevét azért tudtam megjegyezni, mert az övét mondta először a menedzser.

- Én megyek veled, mert tudni szeretném a jövőhét pénteki programot – jegyzi meg a srác, és nekem erről az a gondolat jut eszembe, hogy saját programot szeretne. Mindenkinek jár egy kis pihenés, egy kis kikapcsolódás. Hiába sztárok, de erre nekik is szükségük van.

A barátnőm szólal meg legközelebb:

- És én is mennék veletek... persze, ha nem gond – mondja Charlotte bizonytalanul, mert nem tudja igazán, hogy mennyire személyes ez az ügy, amit a fiú akar – legalábbis én ezt gondolom.

Miután Liam bólogat, az én menedzserem úgy dönt, hogy a fiúk menedzserével megy, már csak rajtam áll a sor, hogy döntsek.

Mielőtt akárcsak egy hang is kijöhetett volna a számon, egy srác szólalt meg helyettem az öt közül.

- Jöhetnél velünk, nem harapunk – intézi felém a szavait a fiú, de a nevét nem jegyeztem meg. Ma sok információ jutott az agyamba - új hely, az új időzóna, teljesen más környezet. De valószínűleg a lőtt sérós srác nevét, majd hallani fogom a későbbiekben.

- Oké – mondom automatikusan, Charlotte pedig nem tiltotta meg, hogy velük menjek, így döntöttem e mellett.

A három főssé alakult csapat hamar elment, míg mi később indultunk el, mert a banda leggöndörebb tagja kivett az automata italosból vizet. Utána pedig rajongók támadták le őket, én pedig tehetetlenségemből leültem a legközelebbi padhoz – nem mintha, nem ültem volna eleget.

- Mi a kedvenc ételed? - kérdezi meg mellém ülve a szőke hajú srác hirtelen, mire én arra fordulok – Nem, mintha sokat számítana – jegyzi meg hozzátéve gyorsan, és látom rajta, hogy ez a téma igazán érdekli a fiút. Teljes testemmel a szőke fiú felé fordulok, és csak utána válaszolok.

- Nincs igazán kedvencem – mondom kicsit elgondolkodva, és belenézek a fiúnak kék szemeibe. Egészen szép. Folytatom a mondatomat – de szeretem az olyan egészségeseket, amik nem egyszerűek – mondom a srácnak, de nem igazán tudom, értette-e, hogyan gondolom. Arra nem számítottam, hogy rákérdeznek ilyesmire, de arra meg végképp nem, hogy ezt egy sztár kérdezi meg tőlem.

- Például?

- Például palacsinta, de nem egyszerűen. Mondjuk köretnek fagylalt, tejszínhabbal – találom ki hirtelen ezt az ötletet, amitől gyorsan össze is futott a nyál a számban. A fiúra nézek, akin most már látszódott, hogy érti, mire is gondolok – ,és el is fogadja.

A banda többi tagja megállt előttünk nem messze, jelezve, hogy indulhatunk. A szőke srác is feláll, és együtt folytatjuk az utunkat. A többi srác előttünk ment pár lépésnyivel, és ők is beszéltek, így egyáltalán nem tudott zavarni, hogy a szőke sráccal csevegek. Egy kis csend után, én szólalok meg:

- Neked? - kérdezek még az előbbi témáról, amit az elindulás miatt kellett abbahagynunk. Ha nem kellett volna elindulnunk, akkor is ez lett volna szerintem a következő megszólalásom lényege.

- Peri-Peri szószos csirkemell, isteni finom – válaszol nagyon gyorsan, és határozottan – de annál barátságosabban. Látszik rajta, hogy most is arra a bizonyos ételre gondol, és úgy vettem ki, hogy most is szívesen enne egy adagot belőle.

- Ha te szereted, biztosan nem lehet rossz – és innentől egy olyan beszélgetés vette kezdetét, mellyel én azt jósolom: nem fogok unatkozni.

Niall – mert közben sikerült megtudnom a nevét – azt is elmesélte, hogy az ő kedvenc étele miből áll, egészen odáig, hogy mennyire jó volt neki, mikor a tehetségkutatóban mégis továbbment. A fiú egész lénye olyan barátságos volt, hogy máris jobban tetszik, hogy itt vagyok Londonban. Löketet adott arra, hogy a munkám még jobb legyen. Egy jó beszélgetőtárs munka közben nem árt, ugye?

Amikor mentünk az autók sorai közt a parkolóban, az egyikük a srácok közül kinyújtott egy fémes – vagy inkább fényes – szerkezetet, és rájöttem, hogy azzal az ott álló autót próbálja kinyitni. Beül a sofőr ülésbe Louis – ha jól emlékszem, akkor az egyik rajongó ezt a nevet használta rá –, majd hátra szintén azon az oldalon a felzselézett hajú srác és Niall ül le. Niall középen ült, és azt hittem, hogy a göndör fürtös a jobb oldalára ül, de tévedtem. Nekem nyitotta ki az ajtót, és várta, hogy beszálljak.

- Köszi – mondom, és mikor ránézek, ő furcsán tekint rám. Nem igazán tudom megállapítani, hogy hogyan. Talán beletörődés? De mibe törődhetne bele? Biztosan, hogy nem én vagyok ennek az oka, vagy bármilyen résztvevője. Kizárt.

- Nincs mit – mondja, de nem süt olyan őszintén a hangja. Mindig ilyen, vagy csak valamiért ilyen?

Beülök az autóba, és miután becsukja utánam az ajtót, ő is beszáll. Nem sokára már London belvárosában találom magamat.

Az úton nem igazán beszélgettem, mert Niall elkezdett beszélni a vezető Louis-val – mert közben az ő nevét is megtudtam –, a kicsit sötétebb bőrű sráccal és a göndör fürtökkel megáldott fiúval. És abba nem igazán tudtam beleszólni, mert néha olyan nevekkel dobálóztak, amit én egyébként nem ismertem. Nem beszéltem, míg Louis meg nem kérdezte:

- És Victoria, van már elképzelésed? - vet csak egy oldalpillantást rám, amit megértek – mert mégiscsak vezet.

- Van, csak egy kicsit furcsa az ötlet – jegyzem meg. Tudniuk kell, hogy az ötlet nekem sem annyira szimpatikus.

- Nem baj, elmondhatod – válaszol erre a sofőr, és érzem, hogy Niall tekintete is rajtam van. Úgy döntöttem elmondom, elvégre is az ötlet csak egy lehetőség:

- Amit elképzeltem, abba táncolnotok kéne...