5. fejezet: I freeze

Sziasztok!

Bocsánatot kérek, amiért csak most érkezett a fejezet. Legközelebb próbálom hamarabb hozni. A fejezetről annyit, hogy most van a szikra, amiről beszéltem. És ha ez valakit olvasásra buzdítana, akkor dupla szikra is van benne. De erről többet nem mondanék.

A következő fejezet után ismét dizájn változtatok, amiben a fejlécen már ki lesz emelve a One Direction-ből az a személy. A másik pedig: Charlotte szemszög már most is van, kíváncsian várom a véleményeteket erről a szemszögről.

Köszönöm a több, mint 2000 megtekintést, és a majdnem tíz olvasót! :)

Többet nem mondanék, csak hogy jó olvasást!

MissMe 

- Victoria -

Míg a lányok a próba végén már elhagyták a helyszínt, addig a fiúk még a földön feküdtek. Rendesen kifárasztattam őket, mert szinte alig bírnak felkelni. Bár nem hiszem, hogy olyan nehéz táncolni, talán csak túl sok volt nekik egyszerre ennyi táncolás. Be kell vallani, lehet még rajtuk csiszolni valamit, de már egész jók. A lányokkal udvariasabbak voltak, és nem bohóckodtak annyit, de azért néha mindegyikük fűzött valamit két lépés között. Niall lett a táncostársam, amit egyáltalán nem bánok, mert nagyon jól kijövünk egymással.

- Mit szólnátok ahhoz, ha meginnák egy kávét? - kérdezi meg Liam, aki immár sétál a kabátjáért, mely az egyik széken hever. Többiek felülnek, és mindegyik tekintet a srácra szegeződik. Felveszi a kabátját, mely ilyenkor télen különösebben jól jön.

A One Direction többi tagja bólogat, vagy valami hümmögéssel válaszol. Mindegyikük Liam-hez tart, aztán lassan ők is veszik fel a kabátjukat, majd van aki még sálat is teker a nyaka köré. Az ír srác rám néz, majd megkérdezi tőlem:

- Te nem tartasz velünk? - felvonja a szemöldökét, és vár a válaszomra. Közben észreveszem, hogy többen is rám néznek. Köztük Harry is, akiben már nem látom az elmúlt napi morcosságot. Nem is mondhatni, hogy akár egyszer is láttam rajta a mai nap szomorúságot. Ma a többiekkel együtt ökörködött, és valahogy ez jól esett.

- Nagyon örülnék, ha veletek tarthatok – mondom nekik, majd én is a fiúk közé lépek, hogy a kabátomat felvegyem. Eddig is feltűnt már, hogy magasak, de most hogy így közöttük vagyok, olyan kicsinek látszom. Nem csodálom, hisz nincsen átlagos termetem. A fiúk meg nem igazán tudom, hogy hova nőnek, de eléggé nagyok.

- Ez nem kérdés – mondja valamelyikőjük, míg én a kabátom gombjaival küszködöm. Rögtön miután sikerül összegombolnom, nyakam köré tekerem a vajszínű sálamat is. Mire azzal is végzek Liam már az ajtón túl van, és mindenki követi, így én is.

Az ajtó mellett megállok, hogy Louis és Harry ki tudjanak menni, ám amikor én megtorpanok, akkor ők is. Kezemmel jelzem, hogy menjenek ki, de ők ebbe nem egyeznek bele. Felmutatom a kezemben lévő kulcscsomót, mely tartalmazza a táncterem kulcsát is. A humorista srác kiveszi könnyedén a kezemből azt, és most már tényleg nincs okom arra, hogy előre engedjem őket. Így kilépek a teremből, aztán pár lépés után megállok, és bevárom míg a fiúk utolérnek. Lemegyünk a lépcsőn, és kimegyünk az épületből.

Hirtelen megtorpanok mielőtt kinyitnám az ajtónak hideg és aranyozott kilincsét. Megdöbbenek az előttem elterülő látványtól. Vagy inkább meglepődöm? A járdát hó lepi el, és a másik három srác már kint „teszteli” azt. Kinyitom a kilincset, és a srácokon azt látom, amit a kisgyerekeken szoktam látni, mikor elsőnek leesik a hó.

- Na, menjünk... hó később is lesz! - mondja Zayn, aki letörli kezéről az immár vízzé alakult havat. Mindegyikünk megindul az egyik irányba, és csak egy kis sétálás után vesszük észre, hogy Charlotte jön velünk szemben.

- Charlotte -

- Nem csatlakozol egy kis kávézáshoz, Charlotte? - kérdezi meg Victoria. Direkt később indultam el, hogy később is érjek oda a barátnőmhöz. Nem akartam találkozni a fiúkkal. Nincs velük semmi bajom, sőt.. kedvelem is őket. De nem akarom Őt látni. Igen, egy személy miatt kerülöm az egész bandát. Én mindig ilyen vagyok, futok a problémák elől – már ha ezt lehet annak nevezni. Mert nem az, csak... megkímélem magamat egy kis fájdalomtól.

Nem is történt különösebben semmi, csak... a mosolyától majdnem elvesztettem az egyensúlyomat. És az a a szem, ahogyan rám nézett. Kellett, hogy történjen valami közöttünk. Nem lehet, hogy csak én éreztem. A próba kezdete előtt hagytam el a termet, és mentem ki a szabadba, hogy én tovább végezhessem a dolgomat. Csakhogy itt összetalálkoztam vele, és nem tudott bemenni az épületbe. Így az utcát végigbeszéltük de - túlságosan is úgy, mint ha régen ismernénk már egymást. Kinyitottam neki az ajtót – mert nekem is volt egy pótkulcsom -, és aztán azt mondta: Majd még találkozunk. Még most is kiráz a hideg, ha erre gondolok. De lehet, hogy csak a fagyos idő miatt van ez.

- Öhm... még van egy kis dolgom – mondom óvatosan, és megállok, mikor a többiek megállnak előttem. Ez egyáltalán nem igaz, mert a barátnőmért jöttem, hogy elvigyem valami étterembe és utána pedig hazamehessünk.

- Lottie – néz rám kérlelően Victoria. Utálom mikor a barátnőm így szólít, nem vagyok már kisgyerek, hogy így nevezzenek – Nélkülem úgy se mész haza – indoka teljesen logikus volt. Tekintetem a barátnőmre téved, aki nagy mosollyal az arcán ott van Mellette. Nem nézek rá. Nem véletlen, hisz úgy érzem... elvesznék azokban a szemekben.

- Oké, menjünk – törődök bele, hisz úgy sem nyerhetek. Megfordulok a tengelyem körül, és megvárom míg a többiek is utolérnek. Nem tart sokáig, és mind a heten sétálunk az utcán. És nem csoda, hogy a szembejövők alig bírnak kikerülni, mert szinte elfoglaljuk az összes helyet. De persze a srácok vannak olyan udvariasak, hogy félreállnak.

A szememet alig bírom nyitva tartani, mert a hó, mint a só a levesbe, úgy lep el minket. Meglátok nem messze egy kávézót, és reményeim szerint ide be fogunk menni. Nem is hittem el, hogy igaz, míg tényleg be nem mentünk az említett helyre. A hirtelen meleg megolvasztja a ruháinkon lévő havat, és a szőnyeget vízfoltok tarkítják el.

- Ó, drágáim... de régen láttalak titeket! - jön a csapatunkhoz egy ötven körüli nő. Szerintem a kávézó tulajdona lehet, vagy talán csak egy kiszolgáló itt. Lepöckölök egy hódarabot, ami a földre hull, majd követem a fiúkat, akik a nő után mennek. Leülünk egy sarokasztalhoz, én Victoria mellé. A barátnőm mellett Niall van, akivel az elmúlt napokban igencsak jóban lett. Velem szemben pedig Ő ül, de én próbálok a barátnőm irányába nézni.

- Na, mit kértek? - kérdezi meg tőlünk a nő, akin később észreveszem a névkártyát a mellkasán. Rosalie volt rá írva. Ahogyan fiúkhoz intézte a szavait, valahogyan száz százalékig biztos voltam abban, hogy már nem először találkoznak – Tudjátok, hogy ingyen kapjátok, ha cserébe énekeltek nekem – mondja, és a mögötte lévő színpadra mutat, amire én fel is tekintek. Nem volt olyan nagy, de eléggé kényelmes ahhoz, hogy öten elférjenek.

Mire visszanéztem a fiúk heves bólogatással jelezték, hogy szívesen megteszik.

- Én vanília cappuchino-t kérek – mondta egyszerre a barátnőm, és a kettővel mellette ülő Harry is. Victoria a fiúra néz, és Harry is hasonlóan teszi. Nem tudom mi történik, de a barátnőm sokáig nem tudja levenni a srácról a szemét. Közben még a többi srác is kér valamit, majd én is. Miután látom elmenni Rosalie-t, visszafordulok a barátnőmhöz, aki zavartan az asztalt bámulja. Itt történt valami...

Pár perc múlva ki is hozza a bögrével teli tálcát, majd leteszi elénk. A fiúk kimennek az Ő oldaláról, és felvonulnak a mini színpadra. Kezembe veszem a bögrét, és érzem, hogy a meleg először idegen a kezem számára, de aztán egyre csak átveszi a melegséget. Jól is esett ebben a nagy hidegben.

Ránézek a srácokra, akik már elosztották maguk közt a mikrofonokat. Majd a barátnőmre nézek egy pillantás erejéig, aki igencsak mosolyog. Louis szól bele először a kamerába, és tekintete a bent lévő tömeget pásztázza.

- Jó napot mindenkinek! Egy számot énekelnénk el, amit Victoria-nak, a koreográfusunknak ajánlunk – mondta, és a fiúkra nézett, hogy megbizonyosodjon arról, hogy tényleg mindenki szeretné-e neki ajánlani – És persze a menedzserének Lottie-nak – mondja, és én gyilkos pillantást lövök felé. Bár ilyen távolról nem láthatja. Egyszer még visszakapja a barátnőm, hogy így hívott.

Azt a számot kezdik el énekelni, amit nem sokára le is forgatunk. Nincs semmi zenei aláfestés, vagy gitárkíséret... „csak” az ő hangjuk. Az eredeti, és semmi gépen szerkesztett hang. Így még jobb... nem, mint ha úgy nem lenne jó...

Mikor elindultunk kifelé kávézóból, szinte már alig esett a hó. Viszont a hó már így is elég nagy ahhoz, hogy nehezebben lehessen közlekedni – akár csak a járdán. Nem úgy készültem reggel, hogy esni fog a hó. Így csak egy olyan cipőt vettem fel, ami könnyen átázhat.

Visszafelé indultunk el a járdán, mikor az egyik fiú megszólal.

- Látjátok az az üres teret? - kérdezi meg mögöttem az egyik srác. Nevét a hangjából nem tudom megállapítani, mert annyi időt nem töltöttem vele. Talán Niall lehetett az.

A srácok mind bólogatnak, és rossz sejtésem van, mert mindannyuknak felcsillan az szeme. Van egy olyan érzésem, hogy jóra gondolok...

Niall szólal meg legközelebb, aki már készül is arra, hogy célba vehesse a területet. Pár lépéssel előttünk megáll, és ezt kérdezi tőlünk:

- Egy hócsata?